Doggy days - A kutyás napok

Régóta vágytam már erre. Tudat alatt talán mindig is, tudatosan pedig azóta, hogy a nyáron magunkkal vittük a nővéremék kutyusát nyaralni. Velünk volt egész álló héten, majd a hét végén jöttek érte és elvitték. És akkor... mintha a lelkem egy darabját is magukkal vitték volna, bezárva az utazóládába. Teljesen összetörtem.

Mindez pedig erősödött, mikor édesapám kórházba került. Tudtam, hogy szükségem van valamire vagy valakire. És mikor apu elment... Akkor már biztos voltam benne.

És hogy miként alakulnak a napok? Őszintén: semmi nem lett könnyebb, sőt! Minden nehezebb lett az új jövevénnyel együtt, mégis... rég éreztem ilyen boldogságot, ilyen örömet magamban. Mint amikor újjászületik valaki... nem is... inkább mint amikor egy nagyon hosszú álomból ébredsz fel; amikor végre kialudtad magad - talán így tudnám a leginkább megfogalmazni, mit érzek.

Eredetileg nem akartam kölyökkutyát. Úgy voltam vele, hogy először - mivel ő az első kutyusom - szerettem volna egy nyugodtabb lelkű, de játékos tinédzsert. Végül mégsem így alakult. De azt hiszem, nem is volt igazán választásom.

Abban a pillanatban, hogy ő betette a négy mancsát a lakásba, először remegve, majd egyre bátrabban, nekem onnantól kezdve nem volt választásom. Ő az enyém volt. Csak éreztem és kész :)

Ahogy első éjszaka a fejemnél aludt, megnyugtató volt. Onnantól kezdve nem volt olyan éjszakám, hogy sírtam volna, vagy a világbékét akartam volna megoldani a kicsi fejemben. Nyugodtabbak az éjszakáim, még akkor is, ha hajnalban minden előzetes jel nélkül nekiáll ugatni, ezzel a szívrohamot hozva ránk.

Szeretem őt. És nincs annál jobb érzés a világon, hogy van egy olyan teremtés ezen a földön, aki minden feltétel nélkül, odaadóan szeret, és engedi, hogy viszont szeressem. Jó érzés az a tudat is, hogy ha hazajövök, mindig várni fog valaki - nem kell többé az üres, sötét lakásba visszajönnöm, mély sóhajjal konstatálva, hogy megint egyedül vagyok.

Sokan nem értenek egyet azzal, hogy miért pont ezt a nevet adtam neki: Hime. De hát kérem... azért mégiscsak rólam van szó :D Gondolkodtam még a Yoki-n, de úgy véltem, az már túl nagyképűség volna, ha magam után nevezném el az ebet :D Meg aztán... én fiú kutyussal számoltam, így a fiú neveim már meg is voltak (vagy Zico, vagy Dean lett volna az uraság), de nem várt fordulat volt, hogy kislányom lesz. Így maradt hát az én Hercegnőm :)

És ilyenkor jön a felismerés, hogy micsoda felelősséggel jár egy élet, amelyet ránk bíztak. A fontossági sorrendek felborulnak, mintha csak a saját gyerekemről lenne szó. És bár tudom, nem szabadna így kezelnem, de ő nekem igenis olyan...

Érdekes teremtés :) És én alig várom, hogy az elkövetkező minimum két évtizedet vele tölthessem :)