Betegség, japán, doramázás

こんばんは皆さん!

De rég is írtam már...

Rengeteg minden történt, mióta utoljára errefelé jártam. Lássuk csak...

Véget ért az első félév az iskolában. Nem mondanám, hogy olyan nagyon említésre méltó volna a félévi bizonyítványom, de azért jobb, mint tavaly ilyenkor. És talán jobban is élveztem az elmúlt fél évet, mint tavaly. Lehet, hogy egyedül voltam, lehet, hogy nem akadt egy barátom sem az osztályban, és lehet, hogy nem szeretem annyira az osztályomat, de mindezek ellenére azért egészen jó volt. Nem indult valami jól ez a félév, de talán jobb is, hogy minden úgy alakult, ahogy. Így a tanulásra koncentrálhattam, és nem vonta el senki a figyelmemet. Persze azért most már fárasztó egyedül, de tartja bennem a lelket, hogy ha nem is az iskolában, itthon és a nagyvilágban vannak barátaim.

Januárban volt a születésnapom, amit nagyon szerencsésen lázban égve, izzadtságban fürödve töltöttem az ágyamban. Persze, azért nem volt ilyen szörnyű. Sőt...

Álmomban sem gondoltam volna, hogy ilyen ajándékokat kapok majd. Édesanyám és Oppa elhozták nekem Manót. Ide, hozzánk. El sem tudtam képzelni, hogy ilyen megtörténhet velem, de mégis... Itt volt. Velem. És ennél szebbet el sem tudtam volna képzelni. Aztán Anya Heechul oppás tortát csináltatott. Lehet, hogy alig ettem belőle valamit, de legalább én kaptam a fejét. Bár nem szívesen választottam el a testétől.

Nos, az az igazság, hogy elég sokat hisztiztem a születésnapomat megelőzően. Talán Oppának igaza volt abban, hogy félek. Igen, féltem, és mint utóbb kiderült, nem alaptalanul. Attól féltem, hogy én nem vagyok annyira kedves a barátaimnak, hogy vegyék a fáradságot, hogy egy bulit összehozzanak nekem. Én ezt tettem az elmúlt egy évben. Most nyilván úgy tűnik, hogy elvártam volna tőlük, pedig nem. Csak velük szerettem volna megünnepelni ezt a napot. Hát... nem jött össze. Nem bánkódom, és... igyekszem ezen túltenni magam, de azért nem olyan könnyű. Mintha azt üzenték volna: Bocs, volt fontosabb is, mint te. Ennek ellenére ők még mindig a barátaim. Még ha ők nem is tekintenek így rám. Én akkor is ugyanúgy szeretem őket, és még mindig bármit megtennék értük.

Miután meggyógyultam elkezdtem japánt tanulni. Végre. Már sokszor elhatároztam magam, de csak most vettem komolyan az egészet. Nem könnyű egyedül, és elég fárasztó is, de azért élvezem. Szeretek japánul írni, japánul olvasni, japánul feladatokat megoldani. Annak ellenére, hogy Korea vált az egyik nagy kedvencemmé az utóbbi időben, Japán mindig is az első marad. A hazám. Az otthonom. Rossz helyre születtem, de ezért nem hibáztathatok senkit. :)

Japán tanulás után én is így nézek ki ^^'

A suliban még mindig ugyanaz a helyzet. Bár mostanában egyre többet beszélgetek, és a gyakorlati órámnak köszönhetően szociálisabb lettem, de nem jelenti azt, hogy bárki is a szívemhez nőtt volna. Talán idétlenül hangzik, de úgy érzem magam, mint egy meg nem értett lélek "a tömeg" közepén. Egy átlagos csoport átlagos emberekkel, és én ismét csak oda nem illőnek érzem magam, mint ahogy mindig is mindenhol. Nincs senki, akivel komolyan beszélgethetnék, és ez néha hiányzik. Persze elnevetgélek egy-két osztálytársammal, de az nem ugyanaz... Egyedül érzem magam, és ha most még azt is mondom, minden rendben, lassan fel fog emészteni... :/

És persze az sem segít ezen, hogy bizonyos tanárok még mindig hajlamosak keresztülnézni rajtam. Szó szerint. A múltkori órán senki nem ült előttem, nem takart semmi és senki, és csak úgy kihagyott laposztáskor. És mikor szóvá tettem, hogy nagyon elfelejtett, annyi volt a válasz: Ja, bocs... Hát, kösz. Ja, bocs... -.-

Mostanában nagy rajongója lettem az Acid Black Cherry-nek. A the GazettE mellett azt hiszem, ők lesznek a vigasztalóim. Nagyon tetszik minden albumuk, és Yasu hangja ugyanolyan hatással van rám, mint Rukié. Elvarázsol, megnyugtat, de ugyanakkor izgatott is leszek tőle. Ki érti ezt? o.O Azonban szükségem is volt Yasu hangjára. Mostanában annyira fáradt vagyok. Az órarendemet teljesen megkavarták. Így most 14-17-ig vannak óráim. Elég nyomasztó. Reggel semmire nincs időm, este meg későn érek haza. Nem tudom, meddig lehet ezt így bírni.

Ennek ellenére azért boldog vagyok. Anyával a múltkor megnéztük a Playful Kiss-t. Sokat nevettünk rajta, és úgy éreztem, még közelebb kerültünk egymáshoz, ami nagyon jó érzés. Most a Gokusen 2-t nézzük, aztán jön a 3, a film, aztán vagy Secret Garden, vagy Nobuta wo Produce. Még nem döntöttük el. A lényeg, hogy együtt legyünk.

Hát, ezt is megnéztük

A sorozat, ami miatt újra fontolóra vettem, hogy tanár legyek...

Nos, azt hiszem, röviden ennyi az elmúlt hónapokról. Mindenki vigyázzon magára. Hamarosan itt az influenza szezon. Öltözzetek melegen és egyetek sok gyümölcsöt és zöldséget.

Puszilok mindenkit~

Yoki~