Visszatekintés

Elképesztő, mennyire megváltozhatnak a dolgok csupán néhány hónap alatt. Mennyire az életünk részévé válhat valami, és milyen gyorsan kiléphet az életünkből.

Több mint fél év telt el azóta, hogy elkezdtem dolgozni életem első munkahelyén. Nagyon izgatott voltam akkor, és boldog, hogy van munkám, amivel - ha nem is sokat, de - pénzt kereshetek. Természetesen az első pár fizetésből, bár tettem félre karácsonyra (ettől egyébként irtó boldog voltam, életemben először nem érdekelt, mit kapok karácsonyra, csak azon járt az eszem, hogy a többieknek hogy fog tetszeni, amit tőlem kapnak), java részét magamra költöttem. Olyan dolgokra, amelyekre már régóta vágyakoztam, és most alkalmam nyílt arra, hogy magam keressem meg rá a pénzt.

Jól éreztem magam a munkahelyen. Főleg, mikor áthelyeztek a könyvtárba. Nem mondom, hogy minden zökkenőmentes volt, de nagyon-nagyon jól éreztem magam, főleg, amikor minden kedden és csütörtökön átjöttek a gyerekek iskola könyvtár alatt. Talán ez erősített meg abban, hogy nekem felvételiznem kell a tanítóképzőbe (nem, nem ment el az eszem, bár ezt a kérdést: "Biztos jól meggondoltad?" már vagy ezerszer hallottam). Megtettem. Elküldtem a jelentkezést, és belefogtam a készülésbe is. A volt iskola igazgatóm volt olyan drága, és elvállalta, hogy felkészít az énekvizsgára. Bár imádok énekelni, és tudok is valamennyire, azért sok dolgot felejtettem általános óta. A felkészülés jól ment/megy. A tesi alkalmasságihoz is megkezdtem a felkészülést. Ez már nehezebb dió volt. Megtanulni újra helyesen szekrényt ugrani... felmászni a gerendára, és végigmenni rajta (be kell valljam, életem egyik legnehezebb dolga volt... jobban leizzadok egy-egy gerenda-séta alkalmával, mint az egész egy óra alatt), de végül legyőztem a félelmeimet, és megtettem ezt is.

Olyan jó érzés volt, hogy végre egyszer magamért küzdök. Egy olyan dologért, amit én akartam, amit én döntöttem el. És talán ezért is ragaszkodom hozzá oly makacsan. Nem hagyom, hogy lebeszéljenek róla. Úgy érzem, ez az egyetlen dolog, amit csinálhatnék az életben. Talán óriási hiba lesz. Talán életem legnagyobb hibája, de addig, amíg úgy érzem, nekem ezt kell csinálnom, addig hiszek benne, és igenis meg fogom csinálni. Véghez fogom vinni, mert akarom.

Na, de térjünk vissza a munkához. Minden szépen és jól ment - legalábbis többnyire - egészen februárig. Akkor vége lett a programnak, aminek keretén belül munkát kaptam, de azt ígérték, hogy indul a következő, csupán két hét szünet után. Ám már előtte felröppentek a hírek, hogy szigorítani fognak mindent stb. stb. Tudtam, hogy nincs olyan mázlim, hogy olyan munkahelyem legyen, ahol jól érzem magam, és még fizetnek is érte valamit. A sejtésem beigazolódott.

Először is: mikor elküldtük az adataimat, kiadták nekem parancsba, hogy a könyvtárba többet be nem tehetem a lábamat - nem mintha addig én döntöttem volna úgy, hogy ott maradok. Bár igaz, nagyon is jól éreztem ott magam.

Másodszor: mikor megküldték, hogy mit kell magammal vinnem majd a szerződéskötésre... hát... fogalmazzunk úgy, hogy abból a sok papírból egy egészen csinos kis könyvet lehetett volna fűzni. -.- Ráadásul volt közöttük egy nyilatkozat, aminek a lényege az volt, hogy vagy dolgozom, vagy tanulok, mind a kettőt nem állja állambácsi. Értem én a lényegét, hogy kétszer annyi pénzbe kerülnék neki, de mit akar még elvenni tőlem? Tőlünk? Mert az álmaimat nem adom. Nem elég, hogy reménytelenül szar országban élünk reménytelenül szar kilátásokkal, még attól az egy dologtól is meg akar fosztani, amire igazán nagyon vágyom? Hát erre én azt mondom, hogy tudod mit és tudod hova... Ekkor jött az első igazán nagy probléma. Elvállaljam, vagy sem? Mert ha el is vállalom a melót, szeptemberben - abban az esetben, ha felvesznek a fősulira - kereshetek más melót. Viszont addig is kell valami pénzforrás. Így hát - én hülye - elvállaltam. A másik meglepi szerződéskötésnél ért. Az újságírót, mint elfogadható szakmát kivették  a kis listájukból, ami nekem annyit jelentett, 30 ezerrel kevesebbet kereshetek majdnem (ugyanazzal a munkával). Hirtelen nem tudtam, hogy sírógörcsöt kapjak ott helyben, vagy nevetőgörcsöt. Főleg akkor, mikor a főnököm közölte: "Ha műlovarnő lenne, akkor el tudnánk fogadni a szakmáját, de így sajnos nem." Én meg csak: MI? Ki az a hülye, aki ilyen szakmát végez? (Már elnézést attól, aki mégis, egyszerűen csak kiakadtam ott helyben.) De úgy voltam vele, nincs választásom, ez is több, mint a semmi, bár amit fél haviért kapni fogok 79 ezer bruttóból, az kész röhej lesz. Aláírtam a papírokat, de olyan dühös voltam, hogy amint elhagytam az épületet, mentem és beadtam máshová az önéletrajzomat.

Bár több helyre is jelentkeztem, egy helyről jeleztek csak vissza, hogy "Bocs nem kellesz". Közben pedig, valami érthetetlen oknál fogva, egyre rosszabbul éreztem magam a munkahelyen. Egyszerűen minden reggel idegbetegként mentem dolgozni, és majd beleőrültem a semmit tevésbe. Utálom a semmittevést, lehet ezen röhögni, de majd 8 órában csak ülni és bámulni a négy falat ezerszer fárasztóbb, mint a kemény meló.

Aztán eljött egy pont, amikor azt mondtam, elég, nem bírom tovább. Egyszerűen nem megy. Nem vagyok az a fajta, aki baromi hamar feladná, de ez olyan szinte felőrölt, hogy nem bírtam. Végül eljött a 28-a szombat. Dolgoznom kellett, és bár nem sok kedvem volt hozzá, azért úgy voltam vele, hogy kimozdulhatok, és a volt koordinátorom is eljött a rendezvényre, akivel - úgy vélem - a program alatt nagyon jól kijöttünk, és azóta is. Így hát, nem sokat várva az egésztől, de lebattyogtam. Az idő szar volt, a kedvem szar volt, szóval minden készen állt egy szokásos melónaphoz. De aztán olyan dolgok derültek ott ki, amire azt mondtam, ez tényleg az utolsó csepp a pohárban.

Így megkértem Oppát, hogy adja be oda a jelentkezésemet, ahol ő dolgozik. Bár megfogadtam, hogy soha nem fogok műszakozni, mert ismerem magam, és hamar ki tudok merülni, de úgy voltam vele, egyszer mindent ki kell próbálni, nem igaz? És ha mázlim van, és egy műszakba kerülünk, akkor akkora gond sem lehet, ráadásul a fizu egészen jó. Nem is számítottam rá, hogy hamar hívni fognak, de már kedden csörögtek, hogy szerdán mehetek tesztet írni. Nagyon boldog voltam, és egyben nagyon ideges. Mert... mi van, ha nem sikerül a teszt? Nem akartam ide visszajönni, semmiképpen sem. Így hát a kedd estét gyakorlással és tanácsadással töltöttem. Anya matekpéldákat írt fel nekem, Oppa pedig tanácsokkal látott el, és elmondta, náluk mi hogy ment.

Elérkezett hát a szerda, időben el is indultunk, de nem is én lennék, ha nem "tévedtünk" volna el. Vissza kellett fordulnunk, így persze visszafelé minden pirosat kifogtunk, na meg a legnagyobb sorokat. De 7:50-kor a parkolóban voltunk. Kicsit ideges voltam, de pótapuci velem volt, így nem lehetett semmi gond. Öntötte belém a lelket, én pedig nem is voltam már annyira ideges. Bíztam a saját képességeimben.

Eljött a teszt ideje is. Az első egy figyelmességi teszt volt. Igyekeztem nem sietni vele. Át is néztem, és úgy voltam vele, hogy nagyon jól sikerült. Aztán a második teszt természetesen matekpéldákkal volt tele. Nem erősségem a fejben számolás, de összeszedtem minden tudásomat, és azt hiszem a legjobbat hoztam ki magamból. Már csak az interjú volt hátra, de attól már nem féltem. Addig megtettem minden tőlem telhetőt, az interjún pedig csak őszintének kell lennem és kész.

Alig hittem el, mikor közölték, hogy felvettek. Még az orvosi vizsgálatot is megcsinálták ott helyben, és azt mondták, már jövőhét kedden vagy csütörtökön kezdhetünk - természetesen először oktatással. Ezután már csak azon izgultam/izgulok, hogy Oppával kerüljek - ha nem is egy helyre - de legalább egy műszakba. Nem is tudom, mi lesz, ha más műszakba kerülünk. Akkor bizony soha nem fogunk tudni találkozni, csak hétvégén. Azt nem tudom, hogy viselném. :/  Nem hiszem, hogy valami jól.

Na de, ma már írtak is, hogy kedden mehetek oktatásra, úgyhogy jövőhéten minden kiderül.

Kicsit visszatérve: miután sikeresen túl voltam mindenen, eldöntöttem, hogy hazafelé a felmondásomat is elintézem. A volt főnökömmel kellemesen elbeszélgettünk, elmondtam neki, hogy miért történt mindez, és bizony egy-két dolgon ő is meg volt lepődve. Mindezek után persze felhívtam a helyieket - nos... nem voltak nagyon meghatva, de ezzel végül is csak az én dolgomat könnyítették meg.

Hatalmas kő esett le a szívemről, mikor felmondtam. Azóta sokkal jobban vagyok, és bár izgulok az új munkahely miatt - hisz még soha azelőtt nem csináltam ilyesmit - derűlátó vagyok és bizakodó. Majd csak lesz valahogy...

Mindezt megünnepelvén szombaton moziba megyünk, és megnézzük végre a várva várt Halálos iramban 7-et. Nagyon izgatott vagyok. *-* Régóta várok rá. Az elmúlt hetekben számtalanszor végignéztem az első 6-ot, de legalábbis az 5-t 6-t tuti.

Remélem puszedlik, hogy nálatok is minden rendben. Várjátok a nyuszit meg egyebek. Egy tanácsot azért adnék, ha megfogadjátok: soha ne dolgozzatok olyan helyen, ahol nyomorultul érzitek magatokat. Akkor inkább keressetek akármi mást, de ne hagyjátok, hogy a kényszer rávigyen titeket ilyen dolgokra, mert aztán ebből lesznek a szép pszichológiai esetek, az alkoholizmus és a drogozás. Legyetek bátrak!

Yoki voltam~