Minden a feje tetején

Olyan hihetetlen, hogy néhány hét alatt teljesen felfordult az életem... az egész családom élete.

A nővérem decemberben szülni fog, és rá kellett ébrednem, hogy nekem még most, a 7. hónapnál sem sikerült teljesen felfognom, hogy egy új családtag érkezik hamarosan. Másfelől viszont már nagyon sokszor belegondoltam. Pontosabban abba, hogy szegény gyermek milyen családba fog beleszületni; és abba, hogy bármi áron is, de meg akarom védeni a sok rossztól, a sok szennytől és mocsoktól, ami majd körülveszi. Állítólag nem jó, ha egy gyermeket óvva intenek mindentől, és még a széltől is védik. Én viszont úgy vagyok ezzel, hogy nem akarom, hogy olyan élete legyen, mint a miénk. Ha lehet, akkor maradjon tiszta és jó lelkű, amíg csak lehet. Semmi szükség rá, hogy a sok családi viszály és öldöklés elrontsák. Talán keresztanyának nem vagyok megfelelő, már több szempontból sem, de arra tudom, hogy képes vagyok, hogy azt a gyermeket bármi áron megvédjem. Tudom, ez kissé murisan hangzik, mint valami középkori film, vagy ilyesmi, pedig halálosan komolyan gondolom. Látom, milyenek az itteni gyerekek, emlékszem, nekem miket kellett átélnem, hát még a nővéremnek. És őszintén... egyikért sem vagyok oda. Így hát azon leszek, hogy a kicsi Kristófnak a legkevesebb dolog miatt kelljen majd aggódnia, a legkevesebb dolog okozhasson neki fájdalmat, és a legtöbb szeretetet kapja.

***

Már majdnem két hónapja dolgozom. Voltak rossz és még rosszabb napjaim, de voltak azért kellemesebbek is. Egyszer értem el a majdnem-mélypontot, ahol kiborultam. Volt egy idő, amikor nem éreztem magam idevalónak; vagy hogy máshogyan fogalmazzak: teljesen feleslegesnek éreztem magam olykor. Tudtam, hogy nem lesz könnyű beilleszkedni, hiszen az itteniek már évek óta együtt dolgoznak, tudnak egymás életéről többnyire, én meg csak.... ülök és hallgatom őket. Furcsa volt először, aztán bosszantó, végül teljesen elkeseredtem.

Rájöttem, hogy az egyetlen barátom többszázezer km-re van tőlem; hogy itt nincs tulajdonképpen egy barátom sem. Én annyira igyekeztem/igyekszem erős és kitartó lenni, de néha baromi nehéz, és néha csak szeretném kipanaszkodni magam következmények nélkül, amikor nem vágják a fejemhez, hogy legyek kitartó, és álljak szóba másokkal, és avatkozzak mások dolgába. Ám mivel ezt is igyekszem elkerülni, jobbára marad az éjszakai egyedüllét és zokogás. Talán hozzászokhattam volna az évek alatt, de az a helyzet, hogy már hónapok óta nem voltam ilyen mélyen, és meglepett a magány hirtelen ereje, és a dühé, hogy nem igazán tehetek ez ellen semmit. Más persze erre azt mondaná, hogy már hogy a viharba ne tehetnék. De erre azt kell mondjam, az ember alapvető természetét még mindig nem lehet megváltoztatni... főleg ilyen korban nem.

Azért nem kell félre érteni, nem sötét felhők gyülekezete alatt töltöm a mindennapjaimat, leszámítva a tegnapi esőt, de arról meg nem én tehetek. Például, ha a könyvtárban vagyok, nagyon jól érzem magam. Fogalmam sincs mitől, de ott olyan nyugodt vagyok, és úgy repül az idő, ahogy máshol nem. Talán a könyvek miatt van, talán csak attól, hogy egy ilyen inspiráló helyen vagyok, de még az illat is megnyugtató. Majdnem mintha itthon lennék, csak még annál is nyugodtabb. Jól esik tenni valamit a gyerekekért. Jól esik tenni egyáltalán valamit is. Hogy van egy dolog, amihez értek, és remélhetőleg jól csinálom. A gyerekek is egészen hozzám nőttek már. Kezdek hozzászokni, a keddenkénti és a csütörtökönkénti zajongáshoz.

Emlékszem, hogy nekünk nem volt ilyenre lehetőségünk, és örülök, hogy nekik van. És abban reménykedem, hogy hozzászoknak majd, és egyre gyakrabban jönnek, hogy ráébrednek az olvasás örömére... nem úgy, mint egyesek. Az egyik nap egy nő jött be a könyvtárba, hogy visszahozza a régi könyveket, és újakat vegyen ki. Mi a Beával épp arról beszélgettünk, milyen könyveket kellene még megrendelni. Mikor mondtam a Beának, hogy rendeljük meg a felnőtteknek A hátsó bejáratot, elkezdtünk nevetni, majd a nő csak annyit mondott: "Miért? A könyvek csak szövegek." Hát mégis melyik könyvolvasó gondolkodik így? o.O Szerény személyem szerint a könyvek egy-egy történetet, egy-egy életet és rengeteg karakter életét hordozzák magukban. És mindezt csupán néhány-száz/-ezer lapon. Egy kicsit felbosszantott, hogy egy ilyen ember minek is jár könyvtárba és minek is olvas...

Egy szó mint száz, szívesebben lennék most általános iskolás, mint akkor amikor voltam. Azt hiszem, mindennap a könyvtárba járnék tanulni. Talán jobban is ment volna minden...

Egyébiránt egészen jól érzem magam. Igyekszem megtanulni a spórolás fogalmát, de azért a szükséges dolgokat, valamint az olyan dolgokat, amikre már régóta vágytam, beszereztem. Mint például a Narnia krónikái köteteket. Azt hiszem, könyvre ennyire még nem vágytam, mint erre a sorozatra. Olyan boldog voltam, mikor megjött az egyik fele, hogy azt szavakkal le sem lehet írni. És mindemellett pontosan azon a napon, mikor a könyvek megjöttek, Oppától kaptam egy Éhezők viadalás karkötőt. Teljesen olyan érzés volt, mintha karácsony lenne, vagy legalábbis a születésnapom.

Szóval most úszkálok a karkötő és a könyvek által okozott boldogságban. Ma megérkezik a könyvek második fele is, úgyhogy holnap már neki is állhatok olvasni. :)

Nektek is kívánom, hogy találjatok rá az olvasás örömére, mert nincs is annál jobb, mikor elmerülhetsz egy másik világban, ahol annyi embert és különös teremtményt ismerhetsz meg, és mindezt egyetlen könyv segítségével. :)

Hamarosan jelentkezem :) Yoki voltam~