1956. október 23. - avagy a fiatalság tudja-e, miért is van minden évben megemlékezés?

Október 23-a mindig is fontos ünnep volt a magyarok számára. Sokan azt vélik, azért, mert a naptárban piros betűkkel van beírva, alá pedig, hogy "Nemzeti ünnep", és mert munkaszüneti nap. A gyerekek az iskolákban is sokat készülnek rá, legalábbis egy-egy osztály, akiket megbíznak az ünnepi műsor összeállításával és előadásával.

De vajon ezek a gyerekek tudják-e, felfogják-e, miért kell ezt tenniük?

Kétkedéssel vártam a 22-ei műsort (igen, 22, mert most áttették előbbre az ünnepi műsort). Ugyanis mikor én voltam általános iskolás (igen, az biza' jó rég volt), akkor folyton a sablon műsorok mentek, a megszokott, unott arcokkal kísérve. Úgy véltem, ez is ilyen lesz majd, hiszen a tanulók ebben csak kötelezettséget látnak, amit meg kell csinálni, így aztán kelletlenül, de nekilátnak a munkának (tisztelet a kivételnek, aki izgalommal veti esetleg bele magát).

Mikor elkezdődött a műsor, és felálltunk a Himnuszhoz, igen furcsa érzés lett úrrá rajtam. Folyton az járt a fejemben, hogy "Állj! Hagyjuk már ezt! Ezt komoly? Miért kell újra és újra ugyanezt?". Félre értés ne essék, semmi bajom úgy művészileg a Himnusszal. Mindig is azok közé a zeneművek közé tartozott, amik megrengették a világomat, libabőrt csaltak a bőrömre, és bizsergést a szívembe. De talán tévedtek néhány száz évvel ezelőtt, amikor ezt választották a nemzet himnuszául, és nem a Szózatot. Hiszen gondoljuk csak végig, miről is szól ez a mű. Tulajdonképpen egy imádság Istenhez, hogy szabadítsa meg a magyar népet a szenvedéstől és a rossztól; hogy elszenvedtük már a múltat, a jelent és a jövőt is. És akkor most nézzük a tényeket: több száz éve énekeljük ezeket a sorokat, de valóra vált valamelyik is? És most nem az egyes emberekre értendően, hanem az egész nemzetre.

Lássuk csak:

Isten, áldd meg a magyart - igen, több száz éve kérjük, de úgy vélem, nem sokat használt.

Jó kedvvel, bőséggel - nem, véleményem szerint egyik sem jött össze.

Nyújts feléje védő kart, ha küzd ellenséggel - nos... igen... általában a politikusaink tehettek arról, hogy mindig a rossz oldalt választottuk a világ háborúk, meg úgy alapból az egész történelem során, folyton megszálltak, lerohantak, sanyargattak minket, és jött segíteni valaki? Igen, aztán az is lerohant... Szóval, erről ennyit.

Bal sors, akit régen tép, hozz rá víg esztendőt - úgy vélem, ez sem jött össze...

Megbűnhődte már e nép a múltat, s jövendőt! - na, igen! Ez betalált. És azóta is csak bűnhődünk legtöbbször...

Talán el kellene gondolkodnunk azon, miért is hajtogatjuk ezt minden egyes ünnepen már több száz éve? Egyre csak letöri az embert. A Szózat se sokkal vidámabb, de abban legalább... van egy kis optimizmus.

Na, de lapozzunk.

Szóval a Himnusz eléneklése után következett a műsor maga. Meg kell mondanom, kellemes meglepetés volt. Bár ahogy azt többen is észrevettük, egyetlen emberre, egy fiúra szállt a műsor minimum 80%-a. De gyönyörűen furulyázott és énekelt. Egészen simogatta az ember lelkét. Különös, de jó érzés volt. Ő volt az egyetlen, akinek a beszédét érteni is lehetett. A többiek úgy hadartak, hogy istenemre mondom, vagy semmit nem hallottam, vagy ha nagyon-nagyon odafigyeltem, akkor ki tudtam venni belőle valamit.

A másik jó dolog, hogy vetítettek is. Régi, '56-os felvételeket. Ez is "feldobta" a műsort.

Majd a műsor befejeztével persze elénekeltük még a Szózatot.

Bennem mégis nyugtalanság és kíváncsiság maradt. Na, meg egy nagy adag értetlenség.

Rá kellett jönnöm ugyanis, hogy anno, mikor mi készítettük a műsort, és most a gyerekek nem is értik, miért csinálják. Nekik ez csak egy műsor, amit le kell vezényelni, fel kell mondani, és kész. Talán fel sem fogják a lényegét. Fel sem fogják, hogy azért rendezzük meg minden évben, hogy a magyar nemzet emlékezzen, és emlékeztesse önmagát a borzalmakra, és soha, de soha ne akarja ezt újra átélni. Mert ez nem egy ünnep. Ez inkább egy gyászünnep. Emlékezvén az elhunytakra, az elhurcoltakra, a bátor hősökre.

Talán, ha ezt megértetnék a gyerekekkel, akkor nagyobb odaadással, nagyobb hazaszeretettel készítenék és adnák elő a megemlékezést. De ez talán sosem jön el végül.

Bár az eredeti célom nem ez volt, én is szeretnék ezzel a kis bejegyzéssel emlékezni és emlékeztetni az '56-os forradalom nagyjaira, elbukottaira, az elhunytakra, elhurcoltakra, elveszettekre.

Yoki voltam~