I don't want to...

A minap igen érdekes élményben volt részem. Szombaton kulturális piacra mentünk, hogy bemutassuk Füzitőt, és természetesen a Római Tábort - Azaumot. Miért is ne, persze, hogy a legeldugottabb helyre tettek minket, ráadásul a mellettünk lévő asztal úgy betakart minket, hogy csodálom, hogy valaki észrevette, hogy mi is ott vagyunk.

Mellettünk 4-5 festmény volt kiállítva. Mind színes, dinamikus, és a legfurcsább, arcokkal teli. Mivel délelőtt nem volt mit csinálnom, elkezdtem nézegetni a képeket. Próbáltam megérteni, mit is látok pontosan; próbáltam megérteni a történetet, ami mögötte van.

Nem értek a művészethez - főleg nem a festészethez - úgy, ahogy szeretnék. De mindig is szerettem volna ellátogatni egy galériába és végignézni a képeket valakivel, hogy lássam, mennyire különbözhet két ember nézőpontja egy azonos képnél. Azonban erre nem igazán volt alkalmam. Most viszont ott álltam a festmények előtt. És élveztem, amit látok.

Majd ekkor hirtelen mellém lépett a festő. Megkérdezte, hogy unalmamban nézem-e a képeket, vagy azért, mert valóban érdekelnek; mert őt az sem zavarná, ha unalmamban nézem őket. Erre azt feleltem, azért nézem őket, mert valóban érdekelnek; mert olyan szépek. Az egyik képhez léptünk, ami - mint a többi kép is - tele volt arcokkal és alakokkal. A kép sarkában megláttam a keresztre feszített Jézust, a kép középpontjában pedig egy nő és egy férfi álltak. Megkérdeztem a művészúrtól, hogy a két alak Mária és József-e, de azt felelte, nem. És ekkor elkezdett mesélni...

Nem is gondoltam, hogy mennyi minden beleférhet egyetlen festménybe. Hogy mennyi történet van mögötte. A tanár úr Mózesről beszélt; II. Ramszeszről és lányáról, valamint Heródesről. A gyermekgyilkosságokról. Ennek kapcsán persze szóba került a háború, és az értelmetlen áldozatok. Ekkor valahogy a közel-keleti problémára terelődött a beszélgetés, mire közöltem a tanár úrral, hogy képtelen vagyok felfogni, hogy valaki ezért a hazáért harcoljon... mert nem éri meg. Erre csak azt kérdezte, van-e férjem. Azt feleltem, hogy majdnem, és Oppára mutattam, aki ott ült nem messze tőlünk. A művészúr odasétált hozzá, és megkérdezte tőle, hogy ha az ukránok betörnének az országba, ő odaállna-e a frontvonalba harcolni azért, hogy engem megvédjen. Oppa azt felelte, igen. És én úgy éreztem, ez a férfi egyetlen pillanat alatt megváltoztatta a nézőpontomat és a véleményemet ezzel az egésszel kapcsolatban. Mégis olyan nyugtalan voltam...

Nem akartam elfogadni, hogy az, akit szeretek, azért áll oda a tűzharcba, hogy engem megvédjen; hogy én életben maradjak. És akkor rájöttem, mi nem stimmel; hogy mi nyugtalanított eddig. Nem akarnám... Egyszerűen nem tudnám elviselni, hogy ő az életét adja értem azzal, hogy a "hazáért harcol". Nem számít, hogy ez mivel jár, azt akarnám - talán önző módon - hogy mellettem maradjon.

Ezután csak annyit mondtam neki, hogy nem az a kérdés, hogy a szerelmem oda állna-e és megvédene-e. Csupán azzal van bajom, hogy még ő talán megsemmisül - magával víve mindent, ami értékes - addig olyanok maradnak életben, akik nem érdemlik meg.

Ezután megegyeztünk, hogy nem létezik igazság a világon. Nincs az a fajta igazság, amely eldöntené, hogy ki érdemli meg az életet, és ki nem.

És ez valóban így van. Én erre már évekkel ezelőtt rájöttem. Ezért nem tudok hinni sem úgy, ahogy kellene. Ezért nem látom a jövőt. És pontosan ezért igyekszem megtanulni azt, hogy a mának éljek.

Fogadjátok meg ezt ti is! És akkor elmondhatjátok a végén, hogy kiélveztétek minden percét. Vagy legalább megpróbáltátok.

Egy szó mint száz, rég beszélgettem ilyen jót. Nagyon érdekes volt.

Hamarosan újra jelentkezem.

Yoki~