This is my Family #1

Megtanulhattam volna már az elmúlt 10-15 évben, hogy valami nincs rendben. Hogy ez a család jóval elcseszettebb, mint bárki gondolná. És ezt újra és újra bebizonyítják nekem.

Úgy tűnik, nálunk genetikailag öröklődik az önfejűség, a büszkeség, és néha az önzőség is. Komolyan mondom, ennek a családnak az egyik legnagyobb hibája a büszkesége. Nem mondom, hogy én kivétel volnék bármelyik pont alól. Sőt... De felismertem, elfogadtam, és most igyekszem javítani rajta.

A másik nagy probléma a süketség. Na nem a fizikai... Hanem az a fajta, amikor ott állsz, próbálsz segíteni, de mintha falnak beszélnél... meg sem hallanak. És ami még szebb, a végén úgyis te leszel a hibás, mindegy, mit teszel vagy mondasz.

Tudom jól, hogy az ember nem választhatja meg a családját, hanem megpróbál vele együtt élni. És hogy minden családban megvannak a saját hibák és dilik. Ez így helyes. Mert ennek ellenére - legalábbis úgy vélem, az volna a normális - összetartanak, kiállnak egymás mellett, és még csak eszükbe sem jut hátat fordítani.

És nálunk bizony a büszkeségen és önfejűségen kívül ez még a legnagyobb gond. Mert ez nemcsak, hogy nem helyes, de undorító dolog is. Amikor a saját családod támad hátba. Amikor csak akkor kellesz nekik, ha szükségük van valamire. Amikor jópofiznak neked, de amint elfordultál, már jár a szájuk.

Azt hiszem, értem, mit érezhetett Julius Caesar...

~*~

Amikor egy nő eldönti, hogy gyermeket vállal, azzal azt is elvállalja, hogy egész életében vigyáz rá, mellette lesz, még a nehéz időkben is; hogy a gyermek bármilyen is legyen, ő akkor is kitart mellette. Nekem még nincs gyermekem, de egy napon szeretnék egyet, és szeretném ebben a szellemben felnevelni. Így persze még nem értem azt a fajta fájdalmat, amikor a gyermeked hátat fordít neked és magadra hagy. De ő akkor is a gyermekem lenne.

Ezen felül persze a gyermeknek azzal kellene meghálálnia a sok törődést, szeretet, és minden mást, amit kapott: ruhákat, játékokat és minden mást, amit csak szeretett volna, hogy szereti az édesanyját, és amint lehetősége adódik, igyekszik visszafizetni mindazt a jót, amit kapott élete során. Mindegy, hogy ez pénzben történik, segítségben, vagy szeretetben. A lényeg az, hogy megtegye. Hogy értékelje a sok törődést. Hogy ráébredjen, mennyit kellett dolgozniuk, szenvedniük a szüleinek, hogy meg tudják adni neki mindazt, amire vágyott.

~*~

Nem akarok ítélkezni, mert egyrészt: le vagyok maradva majdnem 30 évvel, és mert másrészt: valóban nem érezhetem át ezt az egészet még.

Nem akarok hátat fordítani sem, mert olyan a természetem, hogy képtelen volnék rá.

De arra azért szeretném megtanítani ezt csürhét, hogy a gyerekek rájöjjenek, mennyi mindent kaptak, és hogy ezt elkezdjék visszafizetni, és nem az az első, hogy amint kirepülünk, magára hagyjuk azt, aki etetett, szeretett és óvott minket; a szülőket pedig arra, hogy tegyék félre a büszkeségüket, az önfejűségüket, vegyék le a szemellenzőt, és a nehéz időkben is álljanak ki amellett, akit világra hoztak.

~*~

Most sokan gondolják azt, hogy mit dumálok én itt 21 évesen; hogy semmit nem tudok az élet nehézségeiről. Na, utóbbiban nagyon tévednek. Nem akarok kioktatni senkit, csak szeretném, hogy egy pillanatra úgy lássák a világot, mint én.

Mert ilyen az én világom...

Yoki~