Hű a valósághoz... Hű magamhoz... #1

Talán mert bolond vagyok... azt hittem, valami meg fog majd változni egyszer. De valójában semmi nem fog változni... soha. Illetve egyszer majd. Talán évek múltán. Egyszer majd vége lesz valahogy.

Így vagy úgy, de egyszer majd véget ér ez az egész. Véget ér a bánat, a félelem, a folytonos miértek. Ám mindegy hogy végződik, engem össze fog törni. A kérdés már csak az: mennyire...

~*~

Sosem volt mesés vagy érdekes életem. Legalábbis én sosem tartottam annak. Furának... megalázónak... reménytelennek... átkozottnak igen.

Az apám alkoholista... az agresszív fajtából. Ha egy-két pohárral több megy le neki a kelleténél, akkor képes a fél lakást porrá zúzni. Emellett az életünket... és az álmaimat.

~*~

Kiskoromban mindig arról álmodoztam, hogy egy az apám által épített kastélyban fogok élni. Mivel hogy apám ács és asztalos. De aztán az idők elteltével szertefoszlott minden szép álom, és már csak a menekülés utáni vágy maradt.

Anyám sokszor mondja, hogy neki sokkal több évig kellett elviselnie a megaláztatást és a fájdalmat. Na igen, ezt aláírom. Ám kettőnk között az a különbség, hogy ezt ő választotta; engem viszont belelöktek, mondhatni, belekényszerítettek ebbe a családba... ebbe az életbe. Sosem kérdeztek: akarom-e ezt az egészet. És őszintén? Azok után, amiket láttam vagy hallottam a világból, határozottan nemet mondanék rá.

Nem arról van szó, hogy nincsenek szép és boldog, vidám dolgok az életemben, a világban. Hanem sokkal inkább arról, hogy ezerszer több a fájdalom, a gyűlölet, a mocsok, mint a szép, tiszta, vidám dolgok.

Sokszor érzem magam bűnösnek, amiért ezt gondolom. Annak ellenére, hogy valóban így van. Talán tavaly nyáron változott meg valami. Akkor, amikor anyám többet mesélt az életükről; azokról az időkről, amikor én még nem éltem. Talán azóta tart ez a mélységes, végtelen fájdalom, önutálat, ez a keserű érzés. Persze ezekkel előtte is tele voltam...

Épp csak most kezdik beszőni az érzések az agyamat.

Rettegek a haláltól. Minden gondolatom e körül forog. És attól is, hogy a Halál elmar mellőlem valakit, aki fontos nekem, ezzel porrá zúzva engem.

~*~

Nem volt különösebben nehéz gyermekkorom. Legalábbis akkor úgy véltem, nem az. És így, visszatekintve sem látom sanyarúnak. De már nem tudom, mi volt igaz, és mi volt kegyes hazugság, amelyet egy szülő és egy nagyszülő követtek el két ártatlan gyermek ellen, hogy megóvják őket a szörny valóságtól. Nem sok emlékem maradt abból az időből. Csak a karácsonyok, a téli táj csendessége, ahogy a hóval fedett fák csak úgy szikráznak a sötétben; és a legszörnyűbb tettek.

Yoki~