Az elmúlt év

Szevasztok csiguszok!

Majdnem egy éve, hogy utoljára írtam a suliról, az életemről részletesebben. Eljött hát az idő, hogy meséljek valamicskét az utolsó évemről a suliban.

Nagyon nehéz volt a szeptember. Egyrészt, mert megint délutáni órarendet osztottak nekünk, másrészt, szinte teljesen külön jártunk suliba Oppával, harmadrészt, úgy véltem, megint egyedül csinálhatom majd végig az egészet.

Fura volt visszatérni is. Olyan boldog voltam a nyáron, hogy "megszabadultam" tőlük. Aztán hirtelen vissza a börtönbe... Na, hát... Nem volt valami felemelő, fogalmazzunk így. Csak azért imádkoztam, hogy Mr. Nem-akarlak-észrevenni ne tanítson újra. Ezért aztán felhőtlen boldogság áradt szét bennem, mikor kiderült, hogy még a suliból is távozott.

Ám mindig van egy DE...

Mr. Keresztül-nézek-rajtad helyett megkaptam az ofőmet. Aki nagyjából ugyanannyira idegtépő, csak női kiadásban. Sokban azonban különböztek: az ofőm pontosan, hogy észrevett, és ott kötött belém, ahol tudott. Azt hittem, megint csak véletlen, és valójában tényleg a munkámmal van baj. Hogy nem tudok jegyzetet írni, se semmi máshoz nem értek. De aztán kaptam visszajelzést a jegyzetemre egy hivatalos személytől, és akkor rájöttem, hogy nem én vagyok a hülye... -.-

Na, de hát kiképeztek előző félévben erre, így aztán úgy voltam vele, ha őt ez teszi boldoggá, hát legyen...

Az első hónap ugyanúgy telt, mint az előtte lévő egy év, de aztán eljött október 6-a. Nekünk kellett műsort készíteni, de nem nagyon igyekezett senki sem, hogy el is készüljön a terv. Így aztán egy vasárnapi napon nekiálltam, és néhány óra alatt összeraktam egy kis műsort. Úgy voltam vele, hogy sablon műsorban nem kívánok részt venni, ezért olyat igyekeztem összehozni, amin nem alszik el a fél társaság.

El is készült a remekmű, és mindenkinek tetszett. Tetszett, hogy más, és mindenki alig várta, hogy elkészítsük. Így beosztottam az osztályt csoportokra, felvettük a műsort, majd itthon megvágtam az egészet és összeraktam. Sikerült fél órásra megcsinálni. Majd mikor közöltük ofővel, hogy fél órás, ő "kedvesen" közölte velünk, hogy felejtsük el. Max. 10 perc. Én viszont jól tudtam, hogy ebből nem lehet 10 perces műsort csinálni úgy, hogy megtartsa az eredeti tervet. Mégis újra nekiálltam, és végül a fél órából negyed óra lett. Büszke voltam rá, hogy összehoztuk, és a végén az Igazgató úr is engedélyezte, és azt mondta, mindegyik osztály maga dönti el, melyiket adja le a nagy napon. Persze mindegyikünk tudta, hogy mindenki a rövidebbre szavaz, nehogy értékes percek vesszenek el a tanításra szánt időből, én mégis boldog voltam, hogy a fél órásat is elkészítettem; ha másnak nem, hát emléknek, hogy ilyenre is képesek voltunk.

Íme, a rövid változat:
http://www.4shared.com/music/g15iB9nC/Oktber_6_nnepi_msor_rvid.htm

Ezután minden megváltozott. Legalábbis az én szememben. Találtam barátokat, akikkel el tudtam beszélgetni, nem éreztem magam olyan egyedül, mint előtte. A lányok többségével jól kijöttem. Rékával az hozott közelebb minket, amikor november táján rám tört a Nickelback szeretet. :D Mivel ő is nagy rajongó, így volt miről beszélgetni. Aztán másról is elkezdtünk diskurálni, így egészen jól elvoltunk. :) Tinával természetesen az írás hozott össze, később pedig az Éhezők viadal, amit részben miatta is néztem meg/olvastam el. Gértivel elástam a csatabárdot, és rá kellett jönnöm, hogy jobb fej, mint hittem volna. Lilla az igazi duracell-nyuszi. :D Soha semmivel nem lehetett letörni. Vikit talán a filmszeretete hozta közelebb hozzám, na meg szintén az Éhezők viadala. Szandival már az előző félévben is jól kijöttünk.

Más szóval: már nem voltam olyan magányos.

Örülök, hogy ezt megléptem, és hogy az utolsó év viszonylag békésen és szépen telt. Így nem csak a keserű emlékeket vihetem magammal, hanem a szépeket és boldogokat is.

Na de, mint minden, ez is véget ért. Méghozzá nem is olyan rég. Pontosan 2014. június 3-án. Ekkor kaptuk meg a bizonyítványunkat, ami hivatalosan is bizonyítja, hogy Rádió-műsorvezetők és koferansziék lettünk. Csodás... El nem mondom, mire jó az a bizonyítvány.

Most ott tartok, hogy igyekszem valami melót találni, hogy végre a saját lábamra állhassak. De ebben az elcseszett országban semmi nincsen. Kedves Hoffman Rózsa pedig úgy véli, mindegy, hogy itthon nincs meló és jó élet, akkor is maradjunk itthon, mert hát mégis csak ez a hazánk. Kedves Rózsa... szívesen arcon röhögnélek. Elnézést, hogy jó fizetésre, jó álláshelyre és boldog életre vágyom, de ami ennél is fontosabb, olyan jövőre a gyermekeim részére, ami nem kilátástalan, kétségbeesett és sötét...

Szóval, most tengődés van. Többnyire kockulok, és mellette átkozom azokat, akik anno azt mondták, ne menjek tanárnak, mert sok van belőle, és nem fizetik meg. Hát üzenném nekik, hogy pillantsanak fel a profession.hu-ra... Minden második állásajánlat tanárnak szól...

Így elhatároztam, hogy februárban megérett az idő a felvételire. Még nem tudom, mit válasszak. Az egyik irány jó lenne, ha az angol lenne, de mellé nem tudom, történelem vagy irodalom lenne jó. De már elgondolkodtam az óvónőképzőn is. Elvégre, olyan kis cukik azok a töpszlik. Ám ez még nagyon odébb van...

Addig igyekszem találni valamit, hogy a fősuli alatt is dolgozhassak...

Nem egy fényes jövő mi? Egyetértek... Remélem, nektek jobban megy a sorotok. Becsüljétek meg a munkátokat, és végezzétek azt becsülettel... Egyszer majd meghozza a gyümölcsét... Valamikor... A távoli jövőben...

Yoki~