Második gyermekkor és egy újabb sérülés

Sziasztok bogyókáim! Hosszú idő után újra itt.

Az iskola véget ért, de a nyár még koránt sem kezdődhetett el felhőtlenül, hála a drága iskolámnak, akik még egy gyakorlatot sem tudnak elintézni. -.- Nevermind.

A tegnapi nap folyamán Oppának sikerült rávennie, hogy menjek el velük kajakozni, én meg, gondoltam, jó móka lenne, végre kipróbálom, és ha mégsem tetszik, hát legközelebb nem megyek. A partra menet söröztünk egy jót, majd nagy nehezen el is indultunk. Egészen jól éreztem magam, és élveztem, de aztán a söröcske hatni kezdett, így gondoltam, kiszállhatnánk Mamánál. Úgyis útba esik, elintézem, amit kell, és mehetünk is tovább. Igen ám, ember tervez... Kicsi Yoki azonban a lehető legrosszabb úton indult el felfelé. Csupa iszap, ami nem lett volna baj, ám ki tudja, mit rejt az iszap. Mondjuk egy siklót, amitől pici Yoki fél. -.- Ráadásul majdnem rá is léptem szerencsétlenre. Azt gondoltam, ennél rosszabb már nem is lehet. Hát tévedtem. =.= Felfelé menet ugyanis szerencsésen kövekkel kirakott, fatörmelékkel teli utat választottam (mert a másik út egyszerűbb lett volna >.>). A rengeteg szúnyog tetejébe még egy cuki fadarabba is bele találtam lépni, így aztán csupa iszaposan, agyoncsipkedve és vérző lábban végre felértem, ahol a forró betonon mezítláb sétáltam a mamáig... aki nem volt otthon. Hát... meg kell mondjam: rég voltam ilyen tanácstalan. :D Visszafordultam a fiúkhoz, hogy közöljem: el fogok vérezni, és a sör már nagyon kikívánkozik. :D Oppa feljött, hogy megnézze a lábamat. Vérezni nem vérzett, de a forró beton nem tett jót neki, és éreztem, hogy valami bele is ment az ujjamba.

Muszáj volt kitisztítani a sebet, így felhívtam Mamit, hogy merre jár. Hála égnek épp csak boltba ugrott, így pár perc múlva már meg is érkezett. Lemostuk a lábam és a papucsom, a seb már nem fájt annyira, de azért még éreztem, hogy a szálka bennem van.

Ahogy a Mamát figyeltem, mikor mosta a papucsomat, furcsa érzés fogott el. Újra gyereknek éreztem magam. Újra nyolc évesnek, aki a mamájánál nyaral. Az illat, a lavór... minden a gyerekkoromra emlékeztetett. Annyira jó érzés volt. Teljesen megváltoztam arra a pár percre. Az a kisgyerek voltam, aki várja, hogy a mamája leszidja, amiért óvatlan volt, majd figyelmeztesse, hogy legközelebb ne csinálja ezt.

Mikor elindultunk, elmeséltem ezt Oppának is. Ő csak mosolygott rajta, bennem mégis elindított ez az egész valamit. Szörnyűnek éreztem magam. Nem elég, hogy megszegtem a Mamámnak tett ígéretemet, miszerint még tizenhat éves koromban is hozzá fogok járni, de azóta nem sokat voltam nála. Magára hagytam, pedig ő volt a második anyám, aki felnevelt.

Ezek után az egész nap olyan abszurd volt. Ahogy Szőnynél a szigetnél eveztünk, az egész olyan... mesebeli volt. A táj, az illat, a madarak hangja... Mintha egy általam írt történetbe csöppentem volna. És a saját történetedet megélni... nagyon furcsa. :D

Majdnem ilyen volt :D

Mire hazaértünk, már nagyon fájt a lábujjam, és mire lefekvéshez készülődtünk, rendesen be is dagadt. Most köszöni szépen megvan. Bár eldönteni nem tudom, hogy sikerült-e kiszedni a szálkát, mert még mindig baromira fáj. :D De reméljük, nem fog leesni a helyéről.

Ezek után azt hiszem, elkönyvelhetem magamban, hogy mióta elvágtam az ujjam, és össze kellett varrni, csak úgy üldöz a balszerencse. :D

De ez vagyok én. :D

Yoki~