That was a hard weekend

Sziasztok mézeskalácsaim! (Egyre jobb nevek jutnak az eszembe, de ne aggódjatok, van még a tarsolyomban ez-az. :) )

Lássuk csak, hogy alakult a hétvége.

Először is: pénteken ugyebár kondizni voltunk Oppával. Egészen jól esett... volna, ha a végén séta helyett kocogó programot kapok a futógépen. A felénél úgy  voltam, fel akarom adni - tekintve, hogy a futás legcsekélyebb formája iránt is gyűlölettel adózom -, de aztán megszólalt T.O.P oppa Turn it up-ja, és valamiért olyan erőt öntött belém, hogy folytattam tovább. De az utolsó harmad előtt annyira megfájdult a szívem, és olyan rosszul lettem, hogy úgy döntöttem, megkímélem a bent lévőket attól, hogy összeessek, netán kidobjam a vukkot. Azonban hiába álltam le, a lábam remegett, és úgy éreztem, bármikor rosszul lehetek, ezért inkább elvonultam a mosdóba. Ez az egész eszembe juttatta a középiskolás éveimet, amikor gyűlöltem minden olyan napot, amikor testnevelés óránk volt. Minden egyes alkalommal úgy éreztem, megaláznak, hiszen nem volt semmi, amiben jó lettem volna... ráadásul utáltam futni... Szó mi szó, nem volt egy kellemes élmény ezt újra átélni. Ismét gyengének éreztem magam, aki feladta az első próbálkozásnál...

De aztán helyrejöttem - úgy ahogy - és siettünk haza, mert hozták Micikét, és nekem kellett vigyáznom rá. Illetve anyu megkért, hogy csinosítsam ki az esti Locsolóbálra. Így hát amint hazaértem jöhetett a körömreszelés, festés, sminkelés, minden, ami kell. Egészen büszke vagyok a munkámra. Na, de ezután ugyebár egyedül voltunk Micivel. Levittem este sétálni, aztán filmet néztünk. Ha jól emlékszem, a Ciao Lizzy-t néztük meg.

Aztán ránk virradt a szombat, és anyu közölte reggel, hogy elmegy kirándulni. Gondoltam, oké, nem halok bele, ha egy napig velem lesz a kutya, úgyis mindig nyugodtabb, ha csak velem van. De azért rosszul esett, hogy én nem mehettem Manóhoz, akit ezzel megbántottam, és egy szemétnek érzem magam miatta, pedig nem tehettem róla... De mégis mit tehettem volna. Ha azt mondom, baj, hogy elmegy, engem meg itt hagy a kutyával, én lettem volna a szemét, önző kölyök. De aztán egészen csendesen telt a nap. Micikével jól megvoltunk. Elvittem sétálni, aztán megetettem ebédidőben, majd nekiálltam főzni (amit sosem szoktam, de gondoltam, meglepem anyut, hogy ne neki kelljen majd, ha hazaér, így életemben először nekiálltam rizses-lecsót csinálni). Hát, nem lett egy ötcsillagos ebéd, de a "még megehető" kategóriában azért benne van. :) Aztán takarítottam, és takarítottam, és felmostam, majd kivasaltam, ami megszáradt, hogy azt se anyunak kelljen mind. Egyszóval: jól elvoltunk (tudom, ez kettő volt). Aztán hazajött anyu, megkérdezte, felmostam-e, majd megköszönte, de aztán... mikor közöltem, hogy szeretnék Oppához átmenni, mert egész nap még csak nem is beszéltünk, én voltam megint a rossz, hogy miért nem szóltam előbb. Nagyon rosszul esett. Úgy éreztem, semmibe vesz, hogy semmit nem ér, amit aznap csináltam, és hogy csak azt kaptam, amit megérdemeltem.

Pocsék kedvem volt, mikor elindultam Oppához, szerettem volna, ha átölel, megkérdezi, mi a baj, és kisírhatom magam a vállán, de nem így történt... És ezután még pocsékabbul éreztem magam... Úgy éreztem, megint mindenki csak a rosszat látja bennem, és azt, hogy mindent elrontok...

Kis cukorborsóm <3

A mai nap egészen csendesen telt, leszámítva a reggelt. Visszasírtam a szombatot, mikor csendben elvoltunk ketten a kutyával. Egy mukkot se szólt, de ma reggel egyszerűen be nem állt a szája.

Már nem tudom, mit, hogyan kellene csinálnom, hogy senkit ne bántsak meg, és mindenki boldog és elégedett legyen körülöttem. És mindezt úgy, hogy engem ez ne törjön össze... ne menjek tönkre...

Na, de nem akarlak titeket elkeseríteni. ^^ Remélem, a ti hétvégétek jól telt, és kipihentétek magatokat. Ha mégsem, azt mielőbb pótoljátok!

Yoki voltam~ <3