Incredibly totally invisible

Üdv ismét cukorbogyóim! Hoztam friss és ropogós mesélni - vagy inkább - panaszkodni valót.

Eddig komolyan, TÉNYLEG azt gondoltam, én reagálom túl ezt az egész "a tanár bácsi tudomást sem akar rólam venni" dolgot. Azt hittem... azt gondoltam, csak bemesélem magamnak az egészet, és hogy igazából nincs így, mert nincs annyi ideje, hogy azzal fárassza magát Mr. Nem-veszek-rólad-tudomást, hogy... ne vegyen rólam tudomást. De tévedtem. Kami-sama, mekkorát tévedtem!!!

Rendesen bementem órára, még akkor is, ha már a gondolatra, hogy Mr. Nem-veszek-rólad-tudomás-sal lesz órám, hányingerem támadt. Beértem, leültem... volna, ha oly' kegyesen (hogy szinte láttam, hogy undorral - vagy legalábbis némi ellenérzettel) szólt hozzám, hogy foglaljak máshol helyet, mert csoportmunka folyik. Mintha azt nekem rohadtul tudnom kellett volna, mikor egy perce se volt, hogy betettem a lábam a terembe. De én, mint rendes, szófogadó tanuló, helyet foglaltam egy büdös szó nélkül.

Ezután a drága tanár úr közölte velünk, hogy a feladat mára, hogy lerajzoljunk és berendezzünk egy sajtókonferencia termet. Hát nem egy újabb, csodás feladat?! Tényleg úgy érzem néha, mintha a dedóba kerültem volna vissza. Bár... ez a feladat Mici mackóhoz képest egész érettnek mondható.

Na de lépjünk tovább...

Hát én igyekeztem megrajzolni a képzeletemben megjelenő termet, de csak egy részlete ment. Sebaj, ez nem is érdekes. Az annál inkább, mikor Mr. Nemtörődöm-Tanárbácsi odalépett hozzánk, és közölte, közös munka. De kérdem én: MÉGIS HOGY? Mindenki húzzon egy vonalat a lapra, hátha összeáll belőle egy konferenciaterem? Az biztosan csodás és egyszerűbb volna, minthogy mindenki elkészíti a saját elképzelését. De Tanárbácsi jobban tudja...

Az óra folyt tovább, tollbamondás következett - csakhogy igazoljuk a dedót. Ezután jött a nagy kérdés: Mi miről készítenénk - illetve ki nevében - sajtótájékoztatót. Azonnal beugrott a Secret Garden, mert anyuval épp azt nézzük, ahol szintén volt egy ilyen tájékoztató a filmről, amit épp forgattak. Gondoltam, ez majd jó lesz ötletnek. Eszembe jutott még, hogy akkor is szoktak sajtótájékoztatót tartani, ha egy politikust lecserélnek, kieveznek, stb. Ez meg jó volt B-tervnek. El is kezdtük az ötletelést, mindenkinek olyan ötletei támadtak, amire én csak pislogtam kettőt, majd vissza a telefonra, mert érdekesebbek voltak az Eunhyuk születésnapja alkalmából kipostolt képek. De azért figyeltem fél füllel. Vártam, hogy rám kerüljön a sor, kíváncsi voltam a mindig flegma tanárbácsi arckifejezésére, és már előre tudtam, hogy neki nem fog tetszeni az egész. Én jöttem volna, ám ekkor a másik padsort kezdte sorra venni. Én csak néztem, majd elmosolyodtam. Hiszen mégis mit vártam? Eddig is észrevehetetlen voltam, de legalább nem feltűnően. De ez... Azt hiszem, magamon felejtettem a láthatatlanná tevő köpönyeget... Ez után persze, hogy semmi kedvem nem volt megszólalni. Inkább nézegettem a képeket tovább. Aztán elhangzott a kérés: Mindenki volt, ugye? Én meg majdnem felnevettem. A mellettem lévő lány megkérdezte, te voltál? Én meg megráztam a fejem, és csak annyit mondtam: Már megszoktam, hogy láthatatlan vagyok.

Hazafelé persze nagyon rossz kedvem volt. Ilyenkor mindig szembesülök tulajdon jelentéktelenségemmel, a láthatatlanságommal, azzal, hogy nem számítok. Ennek tetejében ráadásul eszembe jutott az álmom. Luu-val álmodtam, hogy hazajött látogatóba, és én minden percemet vele tölthettem. Eszembe jutott, mennyire hiányzik. És mostanában egyre jobban. Napról napra jobban...

Na de ennyit mára a panaszkodásból. Remélem, cukorborsóim, hogy nektek jobban alakult a napotok!

Yoki voltam~ <3

Happy birthday to Eunhyuk oppa~ <3