Heti összefoglaló

Mivel is kezdhetném a témázást?

Nem untatnék senkit az alapvető, és egyébként dögunalmas statisztikai adatokkal, mint hol születtem, mikor, és hogy eredetileg fiút vártak helyettem. Mert szerintem, ez egyáltalán nem érdekel senkit. :D Bár... ez a "fiút vártak helyettem" téma engem sokszor elgondolkodtat...

Feltételezem, akkor is elunná itt magát az olvasó, ha elkezdeném sorolni, milyen intézményeknek voltam rendszeres látogatója: milyen bölcsibe, oviba vagy sulikba jártam. Sőt szinte hallani vélem a horkolást, ha nekiállnék elmesélni gyermekkoromat. Amúgy sem tudnék túl sok jót mondani. Azt a nem túl sok jót pedig majd egyszer - talán - megírom egy kicsiny könyvben.

***

Hogy ne menjünk vissza nagyon az időben, talán mesélnék erről a hetemről.

Nézzük csak a hétfőt (ami, mint mindenki tudja, a hét eleje... és erre vágná rá mindenki, hogy "you don't say?"... de, mondom). :D

Szóval: egy ominózus hétvége után, melyen mindenki szépen elintézte magát, hétfőn egyedül mentem iskolába. Bevallom, nem voltam valami fényesen. Ki lett volna? Ja, aki jól bírja a piát. Hát, én jól bírom, csak a másnaposságot nem. ^-^' Hajnalban még egészen jól voltam, bár messze álltam a "fénykorát élő Yokitól". Valljuk be, elég pocsékul festhettem. Csak a Gazette-nek köszönhetem, hogy a vonaton életben maradtam. Köszi fiúk, mint mindig...

Egy sikeresnek nem túlzottan mondható vonatút után következett az iskola.

Irodalom óra, egészen pontosan. A kedvencem...

Természetesen késéssel érkeztem - miért is ne? Már javában ment az egyik kiselőadás. (A kedvenc szerzőnkről kellett kiselőadást készíteni.) Többnyire élvezhető volt. Például aki nagyon megmaradt bennem, az a fiú, aki Orwell-ről tartott kiselőadást. A srác amúgy elég modoros, és néha az idegeimre megy, de akkor ott - a kiselőadás közben - egészen elviselhető volt. Akkor épp odaillett a modorossága. És nem utolsó sorban, nem nyomott el az álom. -.-'

Azonban akadtak olyanok is, akik... Hát hogy is fogalmazzak finoman. Sehogy! Szóval, volt olyan is, aki a saját - elvileg - kedvenc írójának életéről is alig tudott. Hát szerintem az a legkevesebb, hogy megjegyzek fontosabb dolgokat az életéből. Főleg, ha az illető író nem más, mint József Attila. Van egyáltalán olyan leérettségizett gimnazista Magyarországon, akinek halvány lila gőze nincs arról, hogyan halt meg az egyik leghíresebb költőnk? Jelentem, VAN! Méghozzá az osztályomba jár. -.-' Na, de túltettem magam ezen is...

Aztán a szünetben lementem rágyújtani. Közlöm: rossz ötlet volt!!! Olyan rosszul lettem, hogy erősen azon gondolkodtam, hogy fogom magam, és az óra hátralévő részéről lelépek. Aztán jött egy sms is Luu-tól Ausztráliából. Megijedtem. Sosem küldött sms-t. Bármekkora gáz volt is. Azt írta, beszélnie kell velem, méghozzá sürgősen. Hát mit tehettem volna? Visszaírtam neki, hogy kb. délután egy órára leszek csak otthon. Azt írta, akkor leírja facebook-on. Mire hazajöttem, itt várt az üzenet, hogy ugorjak fel a twitterére, és nézzem meg, hogy bizonyos emberkék mit postoltak. Megnéztem... És teljesen magamba omlottam.

Tisztában vagyok vele, hogy nem lett volna szabad. Mégis... Aznap az volt az utolsó csepp a pohárban.

Aztán mikor megnyugodtam, igyekeztem ezt feldolgozni magamban. Csalódni sosem könnyű, főleg, ha egy olyasvalakiben csalódtál, akire eddig felnéztél. Olyan, mintha egy egész világ omlana össze benned. Aztán rájössz, hogy nem éri meg. Miért is érné? Vannak mások. Olyanok, akik nem a hátad mögött mondják el a véleményüket, hanem a szemedbe. Szerintem gerinctelenség volt, szerintük ennek semmi köze a gerincükhöz. Ők tudják. Nyilván én vagyok a kis taknyos, aki bele mert szólni a nagyok dolgába.

Így tehát a hangulatom a hétre egészen jól el volt intézve.

Kedden megint reggelre mentem/tünk. És egészen estig maradnom kellett. A két óra között elmentünk Liuhoz megebédelni, kicsit beszélgettünk Katával, és le lettem tolva, amiért el mertem mosogatni a saját edényemet. Én értettem, hogy azért volt, mert ha jön egy ellenőr, és azt látja, hogy munkaengedély nélkül ott mosogatok, akkor őket elég rendesen megbírságolják, de hát akkor is... Ez a legkevesebb, amit megtehetek, nem?

Aztán Lackó úgy döntött, hogy visszajön velem az utolsó órámra, és beül velem, hogy ne legyek egyedül - ahogy általában suliban (de erről majd később). Így aztán sokkal jobb kedvem lett. Felszabadultabb voltam, és nem voltam olyan magányos.

Szerdán aztán folytatódott a "jókedvem". Nem tudom, érzett-e már valaha valaki ilyet... De mikor ott álltam a tömeg közepén, mindenkinek volt beszélgetőpartnere, egyedül én álltam teljesen egyedül, karba font kézzel, magányosan a gépírás tanárra várva, teljesen meztelennek éreztem magam. Úgy éreztem, hogy a körülöttem állók kinevetnek, méregetnek, és ez... enyhén szólva: nem volt kellemes. Nem túl enyhén szólva: baromira fájt. De hát ez van. Ezt vállaltam magamra az elején. Viselem, mert mint azt már többször elmondtam mindenkinek a környezetemben: inkább vagyok tök egyedül, minthogy kétszínű és képmutató emberek vegyenek körbe. (Merthogy abból aztán nem szenved hiányt az osztály.) Na, nem mintha én tökéletes lennék. Egyáltalán nem erről van szó. Sőt, életemben először azért utáltak meg, mert ki mertem állni magamért. És ezért nem bánom egy cseppet sem, hogy egyedül vagyok nap mint nap az iskolában.

Aztán a szerda egészen remekül folytatódott. Ugyanis a gépírásunk elmaradt, én pedig jöhettem haza. Hát ki ne örülne ennek?

A csütörtök már egészen csendesen telt. Egy órám volt, úgyhogy siettem is haza. Pénteken pedig ugye nem is volt iskola, így elmentem szőrös barátomért Tatára, hogy nálunk töltse a hétvégét... megint. Nem bánom, hiszen, ha a közelemben van, mindig megnyugszom. Még akkor is, ha néha idegbajt kapok tőle. Ő az ezen a sárgolyón, aki a legőszintébb velem. :)

Na, de aztán elkövetkezett a szombat reggel. Mondhatni, hogy hulla fáradtan. Micikétől ugyanis nem aludtam egy szemernyit sem. Na jó, talán egy szemernyit. :D De mire való a kávé? Főleg egy kávéfüggőnek. Mondhatni: az éltető folyadék. *-*

Na de... ott tartottam, hogy felkeltem. Merengőre feltöltöttem az új fejezetet (amit ugye a twitteresek... elég rendesen... bíráltak - fogalmazzunk így). Hagytam nekik egy kis üzenetet, estére pedig már két "szép" kritika várt az oldalon. Talán furcsán hangzik, vagy néhányan azt hihetik, megőrültem (talán így is van :D ), de teljesen felszabadultam. Végre a "szemembe" mondták, mi bajuk, még ha az bántó is volt... avagy negatív. Mert én nem bántódtam meg. Inkább csak jót nevettem rajta, hogy ezt nem voltak képesek elsőre NEKEM megírni. Miért kellett ezt twitteren kibeszélni. De hát abban igazuk volt, hogy szívük joga, hol beszélik meg. A probléma ott kezdődik, hogy én róluk azt hittem/feltételeztem, hogy egyenes emberek. De hát tévedni emberi dolog - azt mondják. És én ember volnék... Vagy mi...

És hát elérkeztünk a vasárnaphoz... A mai nap nyugisan telt. Idáig legalábbis... Szőrös ki barátomért nemsokára jönnek, és viszik haza. Aztán  - elvileg - jövőhéten is itt lesz. Hacsak nem viszik Olaszországba magukkal a nővéremék.

Lélekben most készülök a holnapi kiselőadásra - irodalomra. Író-olvasó lévén a fanfictionökről készítettem előadást, és mindenki kíváncsian várja, milyen lesz a fogadtatása a dolognak, mert mindenki tisztában van azzal, hogy ezt nem mindenki tudja megemészteni. Hű, ennyiszer még nem használtam a mindenki szót egy mondatban. Oda se neki... xD

Egy szó mint száz: nem volt egy nyugis hét. De a jó oldala, hogy mikor szerda délután elmentünk vásárolni, kaptam egy klafa bakancsot, egy farmerszoknyát (amilyenre már régen vágytam), és két szürke, kötött pulcsit. Szóval azért mégsem volt olyan szörnyű ez a hét. :)

Hamarosan jelentkezem (talán előbb, mint bárki gondolná). :D

Addig is: viszlát mindenkinek!

Yoki~ <3

A Gaze kép forrása: http://www.jpopasia.com/group/thegazette/